Reneszánsz= újjászületés. A reneszánsz részletesebb jellemzői itt.

Giovanni Boccaccio (1313- 1375) a 14. századi itáliai humanizmus kiemelkedő írója és tudósa. Firenzében született, akárcsak Dante és Petrarca. Törvénytelen gyermek volt, apja Párizsban ismerkedett meg egy özveggyel, s tőle született Boccaccio. 

Nápolyban tanult, apja halála után visszatért Firenzébe. 1348 és 353 között írta legfontosabb művét, a Dekameront. Jó barátja volt Petrarcának, amit levelezésük is bizonyít.

Élete utolsó 20 évét humanista tanulmányainak szentelte. Ő fedezte fel a latin történetíró, Tacitus műveit. Tudós munkáit latinul írta, ezekre volt a legbüszkébb. Írt 16 allegorikus eklogát (Bukolikus ének), két moralizáló életrajzgyűjteményt (Híres férfiakkal történt dolgokról; Jeles asszonyokról), egy nagyméretű mitológiai magyarázatgyűjteményt (A pogány istenek származásáról), a Dante-életrajz című mű is az ő nevéhez köthető

Szegényen, anyagi gondok között élt Certaldóban és Firenzében. Végül 1375-ben halt meg Certaldóban.

Dekameron (1348- 1353)

Keretcselekménye szerint hét nő és három férfi egy vidéki kastélyba menekül az 1348-as firenzei pestisjárvány elől. Itt történetek mesélésével szórakoztatják egymást. A történetek témáját az előző este megválasztott király vagy királynő határozza meg. Mindenki mindennap mond egy-egy mesét, így tíz nap alatt száz történet hangzik el.

Élet és halál sajátos körforgása jellemzi a meséket, ám mindenkor az Élet kerekedik felül. A reneszánsz szellemiségével összhangban a Dekameron az élet örömeihez való jogot, a túlvilági léttel szemben (mellett) az e világi örömök fontosságát, sőt elsődlegességét hangsúlyozza. Boccaccio elsősorban a történetek előadásában jeleskedik, magukat a mesélőket nem jellemzi különösebben: a 7 hölgy és 3 ifjú ugyanazon társadalmi osztályt képviseli.

A Dekameron tehát  száz novellát tartalmazó gyűjtemény. A cím jelentése: 10 nap. Boccaccio műfaja a természetesség, a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti (mindig valóságos hallgatóságnak mesél valaki), s gondosan előkészíti a fordulópontot. Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet. 

A Dekameronban a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már-már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember szemével nézve mulatságosnak tartja furcsa szokásait, intézményeit. Humanista írói világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Ebből a világból már hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a ”bűnök” más megítélés alá esnek, mint pl. Dante Isteni színjátékában.

Boccaccio témái újszerűek. A hétköznapok történeteiben a szereplők nem híres hősök, hanem mindennapi emberek. Épp ezért életükben sincs semmi nagyszerű és különleges, de éppannyira lehet tragikus vagy komikus, mint a hírességeké. Boccaccio a szent témákat pátosz nélkül ábrázolja, az egyszerű emberek szemével láttatja. A misztikum távol áll tőle, a csodák mögött ott a valóság, a realitás, gyakran a gúny, a szatíra is.

A Dekameron történeteinek jelentős hányadában a szerelem a téma. Örök témája ez az epikának, de Boccaccio ebben is újít: a szerelmi történetek evilági, pajzán, komikus – néhol erotikus – novellák, hiányzik belőlük az emelkedettség, a fennköltség. A szerelem nem két ember csodálatos kapcsolata, vonzalma, hanem testiség, házasságtörés, erotikus kaland, játék. Boccaccio stílusa és témafeldolgozásának módja azonban nem azonos a vágánsirodalomból megismert szándékos közönségességgel, vaskossággal. Boccaccio az irónia, a szatirikus humor – a komikum kifinomultabb eszközeinek – nagymestere.

A másik fontos téma az egyház. A novellák hősei, mellékszereplői papok, szerzetesek, egyes történetek pedig vallásos témájúak. Boccaccio nemcsak kigúnyolja az egyház tagjait, de sokszor le is leplezi az egyház, a papok cselekedeteiben rejlő csalárdságot, hamisságot, a csoda mögött a valóságot: 

Több mulatságos, ízes történetének főhőse az együgyű városi figura, Calandrino, akivel kavicsot szedetnek láthatatlanná tevő varázskő gyanánt, akivel elhitetik, hogy állapotos, és gyereket fog szülni, s akivel mindenféle bitangságot művel a két tréfacsináló festő, Bruno és Buffalmacco.

A legtöbb novella városi-polgári környezetben játszódik: megjelennek a csalafinta, agyafúrt kereskedők, a pórul járt jogászok, a felültetett, beképzelt, szipolyozó orvosok, s ott vannak a szegény, babonás certaldói parasztok is, akiket ugyancsak rászedett a vörös hajú, apró, ravasz barát, Frater Cipolla.

Boccaccio elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot, szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Hősei gyakran nehéz helyzetből szabadulnak meg egy-egy találó szóval, tréfás ötlettel.

A sólyom feláldozása

A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája: A sólyom feláldozása. (Ez nem az író által adott cím, ugyanis a Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben összefoglalja mindegyik történetének a summázatát.) Ezen a napon olyan szerelmesekről beszélnek, "kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat".

Kettős keretbe foglalja Boccaccio ezt a novellát: maga Fiametta meséli el a történetet, de ő is egy Coppo di Borghese Domenichi nevezetű "tisztelendő és nagytekintetű férfiúra" hivatkozik, akitől mindezt hallotta. A keretnek ezzel a megkettőzésével az író a valóság illúzióját kívánja megteremteni, azt hangsúlyozza vele, hogy a történet igaz, de már ellenőrizhetetlen.

A történetet itt tudod elolvasni.

Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szerető anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Ezzel szemben Federigo eltér a korabeli társadalom értékrendjétől: férjes asszonyt ostromol, eltékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s elrontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt, s ragaszkodása sólymához. Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett, de a kedvéért mindenre képes Federigót, gyermeke viszont barátkozni kezd vele (valami véletlen folytán Giovanna és Federigo birtoka egymáshoz nagyon közeli). 

Federigót és Giovannát végső soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon győz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára elmegy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérő ajándékként elkérje tőle legféltettebb kincsét, a sólymot. Ám először ebédelni kíván, kérését később akarja felfedni. Federigo azonban annyira szegény, hogy semmi sincs otthonában, így sólymát készítteti el ebédre, persze a vendégek tudta nélkül.

Az asszony végül erőt vesz magán, és elkéri a sólymot, Federigo pedig mindent elmond neki. Az asszony csalódottan megy haza a sólyom nélkül, melyet fiának ígért. Boccaccio bizonytalanságban hagy afelől, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem:

"Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életből."

A hosszas előkészítés azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebből logikusan az következnék, hogy az asszony végleg elfordul az őt hiába ostromló férfitől. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tőle: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.

A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó és önfeláldozó, igazi szerelem előtt lehullnak az akadályok. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebből a nézőpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a maga jutalmát.

Ismétlő videó: