Reneszánsz: Itália- Petrarca
Daloskönyv
Reneszánsz és humanizmus
Reneszánsz=újjászületés, az antik kultúra újjászületése.
A korábbi időszakokhoz lépest megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése,az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak a tudata, hogy Itália egykor a hatalma Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.
Az antikvitás mint követendő minta, eszménykép először olasz földön hódított. Az antik visszahozása miatt újra hódít az emberközpontúság.
A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század első fele) a görög és főleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki célul.
Reneszánsz bővebben itt.
Reneszánsz- ismétlő videó:
Petrarca
Francesco Petrarca Firenzében született, egy guelf családban. Először jogot tanul az egyetemen, majd később elhagyja ezt a pályát és papnak áll. A Szent-Klára templomban megpillant egy asszonyt, akihez élete végéig eszményi szerelem fűzte, s akit verseiben Laurának nevezett.
Szenvedélyes utazó. Vándorútjain szorgalmasan kutatta a könyvtárakat, a kódexekben a régi latin szerzők munkáit kereste. Megtalálta Cicero addig ismeretlen két levelét és beszédét. 1340: Róma- poeta laureatus, vagyis koszorús költő tisztet kap. Gyakori utazgatásai során Firenzét kerülte, 1350-ben Rómába menet tért be a városba. Ekkor találkozott Boccaccióval is.
1353-ban végleg visszatér Itáliába: Milánóban, Velencében és Pádovában is élt. Hetvenedik születésnapja előtti napon holtan találták íróasztalánál, fejét egy Vergilius-kötetre hajtva.
Daloskönyv
Petrarca életművének halhatatlan része a 336 költeményből álló Daloskönyv (Canzoniere). A versek többsége szonett, kisebb számban canzonék, ballaták is előfordulnak benne.
Canzone: olasz eredetű dal, elsősorban a szerelmi érzés versformája, de az emelkedett hangú gondolati, politikai költészetet is kedvelte.
Ballata: olyan költemény, amelyet egyidejűleg tapssal kísérve énekeltek és táncoltak; témája szerelmi vagy komikus.
A Laura-szerelemből született alkotások két részre oszlanak: a Laura életében és Laura halála (1348) után keletkezettekre. Nyugtalan, fájó és gyötrelmes érzés volt a Laura iránt érzett szerelem. A versek egy jelentős része a vágy hatalmáról, a költő szenvedéseiről,boldog boldogtalanságáról szól.
Petrarca szerelme örökre csak vágy maradt, de talán éppen ennek a be nem teljesült szerelemnek a feszültsége tudta létrehozni ezt az összetett költészetet. Az író önmagába fordul, megfigyeli a lelkében lejátszódó folyamatokat, részeire bontja, elemzi érzéseit, próbálja titkolni az eltitkolhatatlant, s mivel Laura férjes asszony volt, küzd is a szerelem hatalma ellen. Térben és időben nem, de lírai tartalomban és mélységben eltávolodok ez a költészet a trubadúrok költeményeitől. Igaz, Laura is félig-meddig elérhetetlen eszmény, neve is jelkép- l'aura: fuvallat; l'auro: arany. Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját bánata, tépelődései, elégedetlen háborgása és ritka boldog sorai által.
 |
| Laura megkoronázza Petrarcát |
CLXII. szonett
A Daloskönyv 162. költeménye a Ti szerencsés füvek... kezdetű szonett. A szonett műfaja a 13. század közepe táján született meg, s a reneszánsz idején terjedt el az európai költészetben.
Szonett: olasz eredetű. 14 sorból álló,szigorúan kötött versforma. Két négysoros és két háromsoros strófából áll.
Petrarca változata: két négysoros (kvartina) és két háromsoros (tercina) strófa, verssorok 11 szótagosak, rím: abba- abba- cdc -cdc. A petrarcai szonett záró strófája a megelőző versszakokkal gyakran ellentétes, önálló tartalmi-gondolati egységet alkot.
A szonetteket gyakran olyan ciklusokba szerkesztették, amelyek nemcsak tartalmilag kapcsolódtak egymáshoz, hanem az azonos rímképletű versek rímei is egybecsengtek: szonettkoszorú (15 szonettból áll, 15. mesterszonett, az előző 14 első sorai adják. pl. József Attila A Kozmosz éneke).
A költemény első három versszaka megszólítások sorozata. A lírai én sorra a természetnek mindazt a jelenségét, mely valamiféle kapcsolatba kerülhetett a szeretett nővel.A vers világa Laura elképzelt sétáját követve egyre tágul: a költő számba veszi virágokat, a vízpartot, a fűszálakat, melyet Laura lábával érinthetett.
Ti szerencsés füvek, boldog virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,
A megszólított természeti tárgyak kedveskedő. gyöngéd jelzőket kapnak. A természet azonban nem csupán önmagában és önmagáért szép. Minden Laura különös, istennői szépségét tükrözi, az ő szépsége telíti meg a világot boldogsággal, tisztasággal. A természet iránti vonzalom és a szerelmi szenvedély elválaszthatatlan összeforrottságban jelenik meg az első három versszakban.
A negyedik strófa keserű felkiáltásában váratlanul, az eddigiekkel ellentétes, negatív érzelem szólal meg:
irigylem tőletek tekintetét is!
Ez a negatív érzelem valójában féltékenység, hiszen a természet és Laura között bizalmas, intim kapcsolat alakult ki, míg ilyenben költőnek soha nem lehetett része.
Az utolsó két sor csattanószerűen fogalmazza meg a fő gondolatot. Ez a két sor felszólítás, türelmetlen parancs az eddig megszólítottakhoz: ha kapcsolatba kerültek Laurával, érezhették, láthatták őt, akkor nem maradhatnak ridegen közömbösek: szenvedjenek, lángoljanak ugyanúgy, mint a költő.
Ne lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én is.
A mű nagy részében uralkodó gyöngéd vonzalom és szeretet hirtelen féltékenységgé válik, majd az érző, átlelkesített természetet a költő a vele való teljes azonosulásra szólítja fel.
XXXV. szonett
Vers: https://hgabriella.blogspot.com/2010/12/petrarca-magamban-lassan-gondolkodva.html
A 35. szonett első strófájában a magány és a csend uralkodik. Ezt egészíti ki, ehhez idomul a külső és a belső csendet nem zavaró, lassú, vontatott ritmusú mozgás. A természeti környezet riasztó magánya, az elhagyott, ember nélküli pusztaság, a társadalmon kívüli állapot árulkodik csupán - egyenlőre- arról, hogy a versindító magány és a csend nem valami kellemes, önfeledt állapot.
Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.
Zaklató gondolatokat, belső viharokat, lelki háborgásokat titkolni vágyó menekülés az emberek elől (2. versszak): a védekezés, az oltalom egyetlen lehetősége. A gondolatoknak, érzelmeknek eddig rejtett vitája ugyanis felerősödik, láthatóvá válik: a szerelem és a szégyen immár immár rejthetetlen lángja lobog az arcon a kitörni vágyó, elfojthatatlan szenvedély külső jeleként.
A 3. strófában robban ki a panasz. A lírai én csak a természetre, a hegyekre, völgyekre, folyókra bízhatja titkait, melyeket másutt- az embere között- rejtegetnie kell. A természet megértő embersége s az emberi világ kegyetlensége közti ellentét itt kap először hangot a világirodalomban.
S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.
Az utolsó versszak a végső kibontakozás, s minden mozzanata a legelső szakasz tagadása. A versindító motívumok önmaguk ellentétébe csapva térnek vissza, tökéletes, lezárt szerkezetet adva így a szonettnek. A magány nem egyedüllét, a zord táj nem elhagyott, a lassú mozgás és a csend már vitává vált, s nincs menekülés: Ámor mindig és mindenütt nyomában jár nyugtalanságot keltő kérdéseivel és válaszaival. Fájdalmas, gyötrelmes állapot ez, a természet sem tudja biztosítani a lélek csendjét, hiszen a szenvedés forrása a lélekben van.
el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.
Ismétlő videó:
