William Shakespeare éltéről nem sokat tudunk, az adatok hiányosak és gyakran pontatlanok. 
Születési helye Stratford-upon-Avon, egy falusias kisváros. Anyja földbirtokoslány volt, apja gazdag polgár. 
Shakespeare 18 éves korában, 1582-ben vette feleségül a nála 8 esztendővel idősebb Anne Hathawayt, akitől három gyereke született.

1586-87 táján William elhagyta a családját, élete következő öt éve homályba vész.
1592-ből való az első hír londoni létéről. Itt kapcsolatba került a színházzal, s ekkor már sikeres fővárosi színész és drámaíró. Az 1599-ben épült Globe-színháznak  főrészvényese volt, s időközben- drámaírói sikerei révén- meg is gazdagodott. Megvette Stratford egyik legnagyobb házát, s 1598-tól kezdve több telket, birtokot vásárolt. 
1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Utolsó éveiben már elzárkózott a világtól. Szülővárosában halt meg, a hagyomány szerint születésnapján, 1616. április 23-án. 

Kapcsolódó: 20 érdekesség Shakespeare-ről

Írói munkásságáról jóval többet tudunk. Összesen 37 darabot írt, eleinte valószínűleg régebbi darabok átdolgozásával foglalkozott. Sok ilyen munkája elkallódhatott, de pályakezdésének művei is jórészt átdolgozások.(A téma eredetisége nem volt követelmény.) 

Nagyjából két évtizedes drámaírói pályájának első felére (1590-1600) 22 darab esik: VIII. Henrik kivételével az összes királydráma, a tragédiák közül a Romeo és Júlia, a regényes színművek és vígjátékok között olyan művek, mint pl. a Szentivánéji álom, A velencei kalmár, az Ahogy tetszik és a Vízkereszt.

1593-ban jelentette meg a Venus és Adonis című mitológiai románcát (Ovidius története alapján), a következő évben pedig Lucretia meggyalázása című elbeszélő költeményét. Körülbelül ekkor írhatta szonettjeinek nagyobb részét. Lírai verseinek legfőbb témája a barátság és a szerelem. 154 szonettje 1609-ben látott napvilágot. 

Pályájának második felében (1601-1613) Shakespeare világszemlélete komorabbá vált.(Talán a politikai élet változásai, majd Erzsébet királynő halála, I. Jakab trónra lépése is közrejátszottak ebben.) Művészete azonban ekkor ért be igazán: legjobb alkotásai ekkor születtek. Ebben a több mint egy évtizedes időszakban főként tragédiákat írt. Kiemelkedő darabjai: Julius Caesar, Hamlet, Trolius és Cressida, Othello, Lear király, Macbeth, Antonius és Kleopátra.

Pályája végére új drámatípust teremtett. A Téli rege  és A vihar  is tragikus alaphangot üt meg, de a katasztrófa elhárul, a konfliktus feloldódik a megbocsátásban, a kiengesztelődésben. Ezek Shakespeare legérettebb alkotásai, s fejlődésének betetőzését is jelzik.

Kapcsolódó: A középkori  dráma és színjátszás , Shakespeare színpada

 Romeo és Júlia

Két ősi szenvedély, a gyűlölet és a szeretet tragikus szembenállása a témája Shakespeare fiatalkori művének, a Romeo és Júliának. Valószínűleg 1594 és1596 között keleztekett, nyomtatásban 1597-ben jelent meg.

Szerelmi tragédia

Ez a mű az angol reneszánsz első olyan tragédiája, amelynek középpontjában a szerelem áll. Az az új típusú, a reneszánsz által felfedezett és hirdetett testi-lelki viszony, a hitvesi szerelem, amelynek alapja a kölcsönös vonzalmon alapuló szabad párválasztás. A szerelem többnyire az ókorban is, a lovagkorban is csak házasságon kívül létezett, a házasságkötés ugyanis a családok közötti megegyezésen alapult. 

Romeo és Júlia boldogságukat, fiatal szívük természetes vonzalmát védik, s ezt semmisíti meg a társadalmi környezet, az elavult, de még pusztítani képes makacs szokás. A fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi, feudális erkölcsökkel, s önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói és hősei lesznek. 

A végzetszerűség légköre- a tragédia előrejelzése

A főszereplők nem olyan értelemben vett tragikus hősök, mint Antigoné. Nem átlagon felüli, rendkívüli emberek, akik valamilyen eszméért küzdve, elveikhez a végsőkig ragaszkodva buknak el. Ábrándos kamasz, lobbanékony fiatalember az egyik, házasságról álmodozó, az életet nem ismerő, 14 éves csitri a másik. A rendkívüli erejű, hirtelen támadt szenvedély emeli őket tragikus hőssé. Ezt a szerelmet kezdettől fogva baljós hangulat, a végzetszerűség fojtó légköre lengi körül, a halál árnyéka borul a szerelmesekre. 

A balsejtelmek atmoszféráját már a prológus-szonett előrejelzi, s a katasztrófát a szerző a mű egész motívumrendszerével, képeivel előkészíti. A két főszereplő több megnyilatkozása is- öntudatlanul- a halálos véget jósolja meg.

Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába,
S polgárvér fertezett polgárkezet.
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott,
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:

A két meggondolatlan gyerek a fellobbanó szenvedély gyors beteljesülésére törekszik, mert számukra a szerelem az egyetlen és legfőbb érték, drágább az életnél is. A fenyegető pusztulás sem rémíti meg őket. Lőrinc barát óvná Romeót bölcs tanáccsal- "Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig"- ám az türelmetlenül sürgeti: 

De jöjjön bár a bánat.
Nem éri föl a drága örömöt,
mit kurta perc ád, hogyha látom őt.
Kulcsold kezünket szent igével össze,
A szerelem-ölő halál hiába ágál -
Elég, ha most enyémnek vallhatom.
(Kosztolányi Dezső fordításai)

A szerelmesek maguk rohannak a pusztulásba, a halálba, nem menekülnek előle. Shakespeare olyan világot ábrázolt, amely halálra ítéli a szerelmet. Nemigen akadhatunk fenn azon, hogy a végső katasztrófát egy fatális véletlen okozza - az egészségügyi vesztegzár, amiért Lőrinc barát levele nem jut el Rómeóhoz -, mert a tragikus véget az atmoszféra költőileg előrejelzi.

Két szemben álló világ

Két egymástól elütő és egymással szemben álló világ, erkölcsi rend együtt létezése teremt tragikus szituációt a drámában. Az egyik oldalon a feudális anarchia sötétlik a maga értelmetlen, kaotikus indulataival és szülői önkényével - a másikon ott ragyog már az új erkölcs, a reneszánsz rend a szerelem megható szépségével s az érzelmek szabadságával.

Korváltás idején, két korszak határmezsgyéjén zajlanak az események. A két család ősi viszálya már-már békévé szelídült - az okát nem ismerik -, Tybalton kívül szinte már senki sem veszi komolyan a vak gyűlölködést, leszállt az már a szolgák komikus fügemutogatásának szintjére, mégis a múltból örökölt háborús parazsa bármikor lángra lobbanhat egy-egy semmiség miatt.Mesterien érzékelteti Shakespeare az olvasóval/nézővel már az expozícióban a mű különös világát. 

Capuleték bálján Júlia apja dicséri Rómeót, elismeréssel beszél róla, s erélyesen utasítja az izgága, gyűlölködő Tybaltot, de másnap már két áldozata lesz az ősi haragnak: a sziporkázóan szellemes Mercutio, aki haldokolva megátkozza mind a két családot és Tybalt. Az ő halála újra vad bosszúra ösztönzi az előző este még oly békés Capuletet.

Nem vitathatatlan érvényűek már a régi feudális házassági szokások, s ugyanez mondható el a szülői önkényről is. Capulet elvben az újat támogatja; Párissal való első beszélgetésekor még modern szellemű emberként a szabad párválasztást hangoztatja: lányára bízza döntést, s nem is akarja még a 14 éves Júlia házasságát. Egy nappal később, amikor leánya valóban így szeretne cselekedni, s ellentmond apjának, Capulet dührohamot kap, s a legútszélibb durvaságokat vágja hozzá a zsarnok szülői önkény megtestesítőjeként, s hogy engedelmességre tanítsa, a gyors érdekházasság idejét is előbbre hozza egy nappal (csütörtökről szerdára).

Ez a kettősség érvényes az egyébként rokonszenves Párisra is. Elítéli a családi torzsalkodást, őszintén szereti Júliát, kétségbe ejti váratlan halála, de egy pillanatra sem jut eszébe, hogy szerelméről Júliának beszéljen, hogy a házasság a lányra is tartozik, az ő akarata is számít. Csak a szülőkkel egyezkedik, az apától kéri meg Júlia kezét.

A régi világ a feudális anarchia erkölcsi rendje már kihunyóban van, sok tekintetben már nevetségesnek és értelmetlennek látszik, de még elég erős ahhoz, hogy az egyes ember lelkében jelentkező újat alkalomadtán elsöpörje, s mások életét, boldogságát összetörje.

A dajka pálfordulása is a kétféle erkölcsi rend egyidejűségével magyarázható. Segíti a fiatalok őszinte, tiszta szerelmét, de lelkiismeretfurdalás nélkül szolgalelkűen támogatja a Párissal való házasságot is. 

A másik oldalon áll a két fiatal szerelmes: ők az új, reneszánsz erkölcsi rend és a szabadságvágy hordozói. Az ő világukban az ősi családi gyűlölködésre e gyűlöletnek a tagadása, a viszály feloldásának szándéka válaszol, az érdekházassággal pedig a kölcsönös szerelmen alapuló házasság fordul szembe.

A két világ szembenállásában nem korlátolt öregek és másképpen gondolkodó fiatalok kerülnek egymással szembe, hanem két különböző világfelfogás csap össze. “Két ellenséges király hadakoz / Emberben, fűben: - a Jó és a Rossz” - állapítja meg a töprengő, filozofáló Lőrinc barát. Az erények és a bűnök, az új felismerések és a régmúlt szokások harca, a belső vita, vívódás ott munkál az egyes hősök lelkében, az öreg Capuletben és a fiatal Párisban, de még Rómeóban is, Júliában is, hiszen nyílt harcra nem vállalkoznak ők sem, csak rejtve, mintegy a társadalomtól elszigetelten követik szenvedélyüket. A rögeszmés Tybalt, az ősi harag konok megszállottja, a végső katasztrófasorozat elindítója fiatal, akárcsak Rómeó, a szerelmesek ügyét egyetértően támogató szerzetes, Lőrinc barát, idős ember.