Dalköltészet

 A Leszbosz szigetén ( az Égei-tenger északi részén) kibontakozó aiol (aiol ritmusrend jellemzői: az állandó ritmusú sorok, csak hexametert és disztichont használ) dalköltészet klasszikusai közül költői világa újszerűsége és különösen az utókorra, a későbbi évezredek irodalmára gyakorolt hatása miatt egy lírikus emelkedik ki: Szapphó.

Leszbosz szigetét a mítosz szerint a meggyilkolt és tengerbe vetett Orpheusz szelleme tette dalossá, amikor a szigetlakók a hullámokból kifogva tisztes temetésben részesítették őt.

Szapphó

Ő volt az első asszony-költő, egy témája van: a szerelem. Fiatal lányokhoz írta perzselő hevű, új formákban  megcsendülő költeményeit. (Az egyneműek közötti szerelmet a görögök természetesnek találták.) Fiatal arisztokrata lányokat tanított művészetre és költészetre. 

Édesanyám! nem perdül a rokka... 
A szerelem megszületésének hangulati finomságát s a felerősödő szenvedély testet-lelket bénító erejét villantja fel ez a töredékes helyzetdal (helyzetdal = a lírai költészet egyik formája, amiben a költő más személy helyzetébe képzeli magát, s az elképzelt helyzetről ír). Az akadozó rokka és a szakadós fonal metaforája a tétovaságot, a lélek zavarát, a szerelmi szenvedélynek való kiszolgáltatottságot sejteti. A következő sorok már álszemérem nélkül sóhajtják el a szerelmi vágyódást, a testi-lelki harmónia megteremtésének óhaját. 

Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
  szakadós ma a szál -
  vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
  Szerető, szerető
  kell ma nekem már!

(fordította: Radnóti Miklós)

Úgy tünik nékem... 

A mindent feldúló szerelmi vágyakozás nyíltan szókimondó. Ez az egyik leghíresebb verstöredéke Szapphónak, ami Agalliszhoz szól, akit fiatal férfiudvarlója csábít el a költő bűvköréből. A felzaklató irigység és a kínzó féltékenység érzelmeit szólítja meg a dal intonációja (intonáció= hangvétel,hangütés): a kedvessel szemben ülő ifjú "egyenlő az istenekkel", tehát örökre boldog, s éppen ettől , a sajátjának követelt isteni állapottól fosztja meg őt, a gyötrődő, már-már tébolyodottan szerelmes lírai ént. 

Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól,

A következő három strófa tulajdonképpen nem is Agalliszhoz: a költőnő figyelme önmagára irányul, s szinte ámulattal elemzi önmagát, a benne lezajló változásokat. A szenvedély nem csupán lelki-érzelmi síkon jelentkezik. Kóros testi tüneteit biológiai hitelességgel részletezi:

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.

És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom, Agallisz.

A töredék utolsó sora a kétségbeesett tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság bevallása. Kérdés, hogyan fejeződhetett be a költemény. 

Aphroditéhoz

A himnusz vallásos emelkedettségű nyitósorokkal kezdődik: könyörgő imával fordul szerelmes gondjában az istennőhöz segítségért. A himnikus hang a fájdalmas panasz után bensőséges vallomássá válik: a mindenható istennőt, Zeusz lányát a legmeghittebb barátjának, bizalmas szövetségesének tekinti a szerelméért vívott harcban. Legfőbb érvként a múltra hivatkozik: van oka és joga, hogy újra Aphroditéhoz forduljon, hiszen "annyi másszor"  hajlott már hívó szavára; verebek vonta kocsiján mindig gyorsan megérkezett az Olümposzról, halhatatlan arcán hozva a mosolyt, a megértő vigasztalást.

Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
tôrbe a lelkem?
Inkább jôjj ma hozzám, ahogy annyi másszor
mindig hajlottál a szavamra, s jöttél,
kedvemért elhagyva aranylakását
égi atyádnak.

Fürge pár veréb a kocsidba fogva
siklott, míg a föld feketéllt a mélyben,
sûrûn verték szárnyukat, égi úton
vágva az ösvényt.
Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt
halhatatlan arcodon, ó te boldog,
úgy kérdezted, hogy mi bajom,
mi végre hívtalak újra,

hogy mi kívánság gyötör újra engem,
„Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád
hozza Peithó hû szerelemre, Szapphó,
mondd ki, ki bántott?
Mert ha most kerül, hamar ô keres fel,
most ha nem kell tôled ajándék, ô ad,
most ha nem szeret, hamar érted ég majd,
bár ne akarja.”
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Az utolsó 2 versszak idézi az istennő és a szerelmes Szapphó egyik korábbi intim párbeszédét. Aphrodité megígéri, hogy kielégíti olthatatlan vágyát:  Peithó, a rábeszélés istennője révén elintézi, hogy az eddig szívtelen, érzéketlen szerető - ha nem akarja is- viszonozza Szapphó érzéseit, fellobogjon benne is a szenvedély a költőnő iránt. 

A kompozíció átgondolt kerekségét a múlt érveivel felerősített bensőséges fohász megismétlésével éri el, a befejezés kiegészül azzal a reménnyel, hogy ezt az újabb szerelmes harcot is sikerre viszi Aphrodité. 
A mű szerkezete A-B-A:
-könyörgő ima, a jelenben mondja (A) - ez egy elbeszélés
-múlt (B), itt egy könyörgő ima található
-ismét a jelen (A)

A "tizedik Múzsát" látták Szapphóban a későbbi görögök, így él az utókor emlékezetében is. Róla nevezték el az ún. szapphói versszakot. Ez a strófaszerkezet 3 szapphói sorból áll (a harmadik láb daktilus, a többi trocheus), a negyedik pedig az ún. adoniszi sor, (1 daktilus és egy trocheus, ill. spondeus). 

Szapphói strófa: Három szapphói és egy adoniszi sorból álló versszak.

Szapphói sor: -U|-U|-UU-U|-U|

Adoniszi sor: -UU-U|

 Anakreón

Az iónok lírikusa. Ő a pillanat boldogságának, az élet élvezésének, a bor mámorának és a szerelem gyönyörének a költője. A ránk maradt töredékek azt bizonyítják, hogy csaknem teljes érdektelenséggel  nézett el a közélet,  politika eseményei fölött. Költészetét a közvetlen hang, a könnyed dallam, a tréfás és melankolikus bölcselkedés, a játékos érzelmi telítettség is jellemzi.

Egyik legnagyobb élménye lehetett az öregség ellenére is fel-fellobbanó szerelmi vágy, amely gyakran hiába égette szívét. Ez a témája az Engem a szerelem... kezdetű töredékes dalnak is. 

Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.

Lesbosban született a lány.
Csak csúfolta fehér fejem,
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.

Ó dacos szemü drágaság!
Vágyom rád, de te meg se látsz.
Fájón rázza gyerek-kezed
életem zaboláját.
(Babits Mihály fordítás)

Az idős emberben feltámad a szerelem szenvedélye, de a lány kineveti a költőt öregsége miatt. 

Anakreónt az élet rövidsége - idős korában is- Aphrodité és a Múzsák szép adományának szeretetére inti. Azért gyűlöli a háborút és a viadalokat, mert az élet szépségeitől fosztja meg az embereket. Erről szól a Gyűlölöm azt...című költeménye is. 

Gyűlölöm, azt aki telt kupa mellett,bort iszogatván, 
háborút emleget és lélekölő viadalt. 
S kedvelem azt ,aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák 
szép adományairól zengve szeretni tanít. 

(fordította: Radnóti Miklós)

Ismétlő videó: