Janus Pannonius (1434-1472) Petőiig az egyetlen magyar költő, akit ismert és elismert Európa. Neve költői név, a humanisták szokásának megfelelően felvett latin név  (Magyarországi János); családi neve, pontos születési helye  is bizonytalan. 

1434. 08.20-án született ,a feltételezések szerint a délvidéki Csezmiczén. Anyai nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök 1447-től 1458-ig Itáliában neveltette. Már ekkor, 15-16 éves korában költővé érett, messze maga mögött hagyva verselgető társait, s hírnevet szerzett magának Itáliában. Négy évig Padovában, Velence egyetemi városában egyházjogot tanult, s megszerezte a doktori címet. 

Ferrarai éveiben csak úgy ontotta a latin nyelven írt verseket: százszámra írta csipkelődő, erotikus epigrammáit, kipróbálta költői erejét a nagyobb terjedelmű dicsőítő költeményekben (panegirikusz). Ezek közül számunkra a legtanulságosabb az az 1073 hexameterből álló költemény, melyben mesterének, Guarino da Veronának állít emléket.

1458-ban visszatért Magyarországra. Nagybátyja az ifjú király, Mátyás mindenható kancellárja lett, Janus pedig 1459-től pécsi püspök, feudális nagyúr. Itthon mégsem érezte jól magát, visszavágyott a műveltebb Itáliába (Mátyás udvara ekkor még nem volt olyan fejlett, mint amilyenné az 1470-es években vált). Verseit latinul írta.

1465-ben visszajutott Itáliába, ahol egy politikai hiba miatt kegyvesztett lett a királyi udvarban. A mellőzöttséget nehezen viselte el, súlyos beteg lett: a meg-megújuló tüdővérzések korai halálát sejtették. 

Mikor Mátyás a főnemességet magas adókkal sújtotta, Janus a nagybátyjával együtt Mátyás ellen fordult, s egy összeesküvés szervezőjeként Janusnak menekülnie kellett. Itáliába kívánt eljutni, de útközben Medvevárban (Zágráb mellett) érte utol a halál 1472. 03. 27-én. 

Reneszánsz:ismétlés itt.

Galeotto Marzióhoz

A verset itt tudod elolvasni. 

1450-ben a "szent év" alkalmából ( a pápa minden 50. évet szent évnek  nyilvánított. Aki ekkor Rómába zarándokolt, teljes "búcsút" nyerhetett: halála esetén megszabadulhatott a purgatóriumi szenvedésektől.) írta ezt az epigrammát ferrarai iskolatársához, Galeotto Marzióhoz. 

A ferrarai korszak epigrammáinak szatirikus, csipkelődő hangján szólal meg a vers. Megütközést, ingerült felháborodást kifejezve amiatt, hogy Galeotto is ott van a zarándokok között. 

Janus kétféle magatartást, világszemléletet állít egymással szembe: a humanista költő-tudósét és a hiszékeny zarándokét. E kettő egymást teljességgel kizárja. Galeotto tettét Janus valósággal árulásnak, a humanista eszmények megtagadásának tartja. Ez indokolja az első négy sor izgatottságát: ezt a számonkérő mondat ismétlései, inverziói (fordított szórend, célja a nyomatékosítás, kiemelés) a késleltetett megszólítással nyelvileg is közvetítik. 

Mondd, miért, ha poéta vagy, miért hogy
Parnasszus magasát elhagyva, immár
Bottal - ó, Galeotto - és iszákkal
Mégy Rómába te is zarándokútra?

Ezután a hármas halmozások szervezik a költemény mondanivalóját: váltakozva szembesítik egymással a kétféle magatartást. Három gúnyos, megvető szinonimával (zagyva,hiszékeny csőcselék; álszent sokaság; kísértetek űzte balga népség) utal a vakbuzgóságra. A komoly figyelmeztetés is három görög filozófus követését parancsolja (Protagorasz, Theodorusz, Euathlos). Majd hosszas előkészítés után- ha mégis a búcsújárás mellett dönt- három mitológiai képpel fejezi ki, hogy hagyjon fel a költészettel:

Múzsáktól, nosza, végy örökre búcsút,
Törd szét lantod, Apolló énekét meg
Vesd a sánta kovács-istennek akkor,
Mert hívő soha nem lehet poéta.

Az utolsó sorból nem azt a következtetést kell levonni, hogy a hívő ember nem írhat verseket. Csupán annyit, hogy- a kor felfogása szerint- humanista ízlésű, típusú költő nem lehet. Ennek ugyanis szinte kötelező antik mitológiai elemekkel telezsúfolnia a műveket, görög bölcselőkre hivatkoznia.

Búcsú Váradtól 

Vers: itt

Janus Pannonius korai költeményeihez tartozik, ez egy Magyarországon írt elégia. 1451 elején Ferrarából hazatért, s ideje egy részét Nagyváradon töltötte. Innen hívta nagybátyja Budára, s valószínűleg ez az alkalom ihlette versírásra.

Ez a búcsúvers az első, magyar földön született humanista remekmű. A búcsúzás mindig összetett érzés: visszatartó, kedves emlékek és jövőbeli, várható élmények, remények keverednek az ember lelkében.Ez a kettősség, ellentétes hangulat jellemző a fiatal poéta költeményére. Igen hatásos az az ellentét is, mely a zárt kompozíció és a lírai én zaklatott, türelmetlen lelkiállapota között feszül.

A vers egész felépítését a különböző motívumok, és értékek szembenállása határozza meg. Az első 3 versszak felvillantja a Nagyvárad környéki téli tájat mint a hamarosan sorra kerülő, egyenlőre csak elképzelt, de már izgatottan várt refrén által sürgetett utazás színhelyét. 

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk. 
Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem, 
Mert fagy fogja hideg vizét keményen. 
Hol nemrég evezett a föld lakója 
S félt, - most hetyke bizalmú, fürge lábbal, 
Megdermedt habokat fitymálva, lépked. 
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk. 

A következő négy strófa visszakapcsol a jelenbe, visszavezet Nagyváradhoz,s a város marasztaló értékei megnehezítik a búcsúzást és az elszakadást, pl. a könyvtár.

Az első versszakban a mély hó, a ködös fagy , az utazást nehezítő tél a költő szorongását, félelmét érzékelteti, de a téli útrakelés kellemetlenségeivel szemben ott áll a meghívás parancsa,s felcsattan a refrén sürgetése is. A szakaszzáró refrénnek a gondolategységek lezárásán túl a dinamikus továbblendítés is a feladata.

A második és a harmadik versszakban feloldódik az utazástól vissza-visszariadó költő szorongó hangulata. A kemény fagy itt már nem akadálya, ellenkezőleg: elősegítője, a gyors repülést biztosító feltétele az utazásnak. A feloldódás ellentétes, egymásnak ütköző motívumok sorában jelenik meg: csónak-repülő szán; nyár-tél; folyó,ingovány-megdermedt habok.A korábbi félelmet vidám elevenség, derű, reménykedés váltja fel, s a refrén fokozza ezt az érzelmi tartalmat. 

S amikor már majdnem belenyugodott a költő az utazás közelségébe, eszébe jut a város és annak visszahúzó értékei: a gyógyforrások, a könyvtár, a királyszobrok, Szent László, a hős lovagkirály.
Ezekben a strófákban a refrén ismétlődése szemben áll a korábbi élményeit idéző, ezektől nehezen elváló lírai hős emlékező lelkiállapotával. A múlt visszasírása és a jövő reményei között felerősödik a jelen szomorúsága, borongós mélabúja. 

Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költő könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. Ez a végső fohász, segélykérő ima visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez. 

A költemény utolsó strófája egy középkori legendára utal. E szerint mikor a székelyek élet-halál harcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg köztük kezében csatabárdal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét verejtékben fürödve találták koporsójában, a nagyváradi székesegyházban. 

Összefoglalva tehát:

• 1. szakasz: Búcsúzás a tájtól; a reneszánsz ember természettiszteletéről árulkodik a téli táj leírása. (Janus verse az első tájleíró költemény a magyar irodalomban.) Az első strófa egyben az utazás indoklását is tartalmazza, ennek logikai következménye a refrén.
• 2–3. szakasz: A táj állapotrajza összekapcsolódik az utazás, a haladás képével. A befagyott folyón gyorsabban lehet haladni, mintha hajón kellene megtenni az utat. A gyorsaságot érzékelteti a „hetvenkedve vágtat” kifejezés és a 3. versszak végének képe, a lovas szán és a folyón hajózó ember összehasonlítása.
• Az első .három versszak tájrajza Várad környékét mutatja be. A következő három szakaszt a búcsúzás fogja egységbe.
• 4. szakasz: A gyógyvizű forrásoktól búcsúzik Janus. A szembaj orvoslására szolgáló timsó tartalmú víz az egészség, a testi frissesség fontosságát hirdeti.
• 5. szakasz: Janus egy egész versszakot a könyvtárnak szentel. A humanista műveltség értékorientációját jelzi ez a szakasz. A múzsák szálláshelyéül szolgáló könyvtár a szellemi épség fontosságának bizonyítéka. Ezt jelzik a mitológiai utalások is.
• 6. szakasz: búcsúzás a királyok szobraitól.
• 7. szakasz: segélykérés Szent László királyunktól

További elemzés: Verselemzés. hu

Szent László	Nagyvárad

Egy dunántúli mandulafáról

Vers: Itt

További elemzés: Verselemzés.hu

Az Egy dunántúli mandulafáról 1466 márciusában született Pécsen, ahol Janus Pannonius püspök volt. Ez epigrammaformába sűrített elégia. 

Saját lelkéhez

Vers: Itt 

Alkotói pályájának tetőpontját az 1466-1468 között fogant költészet jelenti. Ekkori versei közé tartozik a Saját lelkéhez című elégia (1466 tavasza). Verselése disztichon. 

A testi szenvedésektől elgyötört költő fájdalmában már a halált hívja, várja mint végső enyhületet. Az újplatonista Marsiglio Ficinóval is levelező költő a platonista lélekvándorlás tanához menekülve az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik. Az újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után újra visszaszáll a csillagok közé, s ott ezer esztendőkön át megtisztulva, előző létét elfeledve ismételten leszáll a földre, mindig magasabb fokú, tökéletesebb élőlény testében. 

A költemény újszerűsége, hogy saját lelkét szólítja meg a költő, mely- az újplatonista világmagyarázat szerint - a csillagok világából szállt le teste rejtekébe. Büszke lelkére, szelleme fensőbbségére, kiemelkedő tehetségére, hiszen ez a lélek nem ivott túlságosan sokat a feledést adó Léthe folyóból, s így vissza tud emlékezni saját égi múltjára (1-14. sor): földre tartó útja közben a bolygók, csillagok, (Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz, Merkúr) értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel.

A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot (15-32.sor). A nagyszerű lélek röptének, tehetsége kibontakozásának gátat szab az örökké beteges, fájdalmakat szülő test. Ennek gyöngeségre, szenvedésekre való hajlama lerontja nemcsak a kellemes külső értékét, hanem tönkreteszi, gúzsba köti már a bölcsességet is. A különböző testi nyavalyák részletezése után feltör a halálvágy:

Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe
  Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test!
Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg
  S termete is daliás: más, ami engem emészt!
Nézd csak e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,
  Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.
Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bőröm,
  Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges!

......

Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs,
  Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem.

A költemény a lélek jövője felé fordul. A költő szinte már rimánkodva arra kéri a lelkét, hogy ne igyon a feledés folyamának vizéből, s ne akarjon újra emberré lenni.

Így vagy időzz inkább oly testben, amely derekabb, vagy
  Költözz vissza megint s járd be az égi mezőt.

Inkább legyen öntudatlan állat, hiszen akkor öntudatlan, boldogan élheti az életét, nem jut el tudatáig a halál gondolata. 

Részletesebb elemzés: itt

Ismétlő videó: