A középkori dráma és színjátszás

Shakespeare színpada és az a technika, melyet ez a színpad megkövetelt, közvetlenül a középkori színjátszásból fejlődött ki. Az antik görög tragédia műfai szabályai ismeretlenek voltak a reneszánszot megelőző évszázadokban. A középkorban kialakult drámai műfajok igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek, a paradicsomtól a pokoli, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig. A történet, a drámai cselekmény laza epizódok láncolataként hömpölygött. Ez a dráma nem ismerte a hangulati egységet, és iszonyú terjedelme következtében a drámai sűrítést, a kiélezett konfliktusokat sem ( egy-egy középkori darab néha 40-50 ezer verssornyi terjedelmű volt). 

Jellemző volt rá az örökös helyszínváltozás, illetve különböző helyszíneken egyidejűleg bemutatott eseménysorozat. 

A templomokban bemutatott párbeszédes jelenetek, az ún. liturgikus drámák a 11. századtól kezdve játszottak egyre nagyobb szerepet. (Karácsonykor Krisztus születését, húsvétkor kínhalálát és feltámadását dramatizálták.)

Leggyakrabban játszott műfajok:

• misztériumdrámák: dramatizált formában adták elő, lehetőleg minél teljesebben, az egész bibliai történetet. Több száz szereplő játszott az előadásokon, s volt olyan misztérium is, amely negyven napon át tartott folytatólagosan.
• mirákulum: a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre.
• moralitás: történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, az erények és a bűnök (gőg, kapzsiság, erkölcstelenség, stb.) viaskodtak az emberi lélekért.

Lassanként, évszázadok alatt egyre több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az egyházi színjátszásba, s ezért nem maradhatott meg templom falai között. Ki kellett vinni a templom előtti térre, a piacra.

A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltozásai alakították ki a különböző színpadtípusokat. A "szimultán színpad" kb. 40-50 méternyire elnyúló, 6-8 méter széles emelvény volt (egy mai színpad nyílása 12-16 méter). Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző színhelyeket: a poklot, a pokol tornácát, a földi tereket, s mennyországot ill. a paradicsomot valóságos gyümölcsfákkal és állatokkal. 

Másfajta megoldást tett lehetővé a "processziós színpad". Az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak, és a közönség vándorolt egyik színpadtól a másikig. A processziós, körmeneti színpad fordítottja volt a "kocsi-színpad". A közönség egy helyben állt, a különböző színhelyek pedig hatalmas kocsikra szerelve gördültek el előtte. 

Shakespeare színpada

Anglia a 16. század végére nagyhatalom lett, a trónt Erzsébet királynő foglalta el. A gazdasági sikerek, a jólét hozzájárult ahhoz, hogy szaporodjon az iskolák, könyvnyomtató műhelyek, színházak száma. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak. 

A 16. századi Angliában kialakult színjátszásnak már nem a vallásos ismereterjesztés volt a célja. Hivatásos színtársulatok jöttek létre, s ekkoriban legalább 10 nyilvános színházat is építettek London külvárosában. Ezek közül a leghíresebb a kívülről nyolcszögű, belülről kör alakú Globe Színház. Nevét az épületen található földgömbről kapta.

A többemeletes, fából készült épület felül nyitott volt. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a különböző színterek gyors váltását. A három oldalról nyitott színpad benyúlt a földszinten álló közönség közé. Ez az ún. előszínpad a szabadban játszódó, sok szereplőt felvonultató jelenetek számár szolgált: itt zajlottak le pl. a csatajelenetek, a Romeo és Júlia utcai csetepatéi.
Az előszínpad mögött volt egy három oldalról zárt terem, a hátsó színpad, az épületek szobáiban történő események részére. 
A színpad fölötti erkélyen ( vagy felső színpadon) mutatták be mindazt, ami a magasban, hegyen, várfokon vagy az égben történt. 

A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek. Egy-egy darab bevezető sorai vagy a színészek párbeszédei jelezték a szín helyét s az időt. 

A színdarabokat egyfolytában játszották, nem voltak felvonásközi szünetek. A drámák nem felvonásokra tagolódtak, hanem színekre (jelenetekre). A női szerepeket fiúk alakították, színésznők még nem szerepeltek a reneszánsz kori angol színházak színpadán. 

A középkori drámákból elsősorban a tér és az idő szabad kezelése, valamint a hangulati ellentétesség, a hangnemek kevertsége őrződött meg az angol reneszánsz színjátszásában. A tér és az idő ugyanis nem korlátozta a cselekmény bonyolítását: egy-egy darab eseménye sokféle és gyakran változó színtereken játszódnak, s időtartamuk olykor több évet is felölelhet. 

A tragédia komorságát közbeékelt, ún. clown-jelenetek (clown= bohóc, udvari bolond) oldották. 

Az angol drámát az tette naggyá, hogy nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz. El tudott szakadni mind a latin, mind a középkori hagyományoktól, s kialakította a maga sajátos dramaturgiáját: tudatos szerkezettel összefogott, sűrített, a figyelmet ébren tartó, pezsgő, mozgalmas cselekmény került a színpadra, s megjelent a valódi drámai küzdelem és a sokoldalú, árnyalt jellemrajz. 

Kapcsolódó: 20 érdekesség Shakespeare-ről