Előző rész: Antigoné I. 

Letölthető: http://mek.oszk.hu/00500/00501/

Hangoskönyv:

A drámai harc és a jellemek

A tragédia egyetlen konfliktus köré épül. A főhős rendszerint olyan erkölcsi elveket képvisel, amelynek igazságát az adott korban mindenki elismeri, senki sem vonja kétségbe.

A főhős- egyéni sorsától függetlenül- általában eléri, amit akar. Az ellenfél által létrehozott szituáció megszűnik, s ezután helyreáll az erkölcsi világrend. A drámai cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák közül. 

Expozíció

A prologosz alkotja az expozíciót, itt jelenik meg a drámai szituáció: két törvény áll egymással szemben. Az istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat mindenképpen el kell temetni), más szóval a lelkiismeret és az emberég parancsa - s ezzel szemben a királyi törvény: Polüneikészt- mivel Kreón szerint hazaáruló - sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad, a parancs megszegőjére pedig halálbüntetés vár. Ebben a jellempróbáló helyzetben másképp dönt Antigoné, s másképpen Iszméné. Antigoné lelkiismerete hangjára hallgat, míg Iszméné nem mert Kreón tilalmával szembeállni, s összeroppan.

Antigoné nem tud élni a Kreón parancsa által teremtett helyzetben, Iszméné azonban elfogadja ezt. Az ő jelleme nem drámai jellem. Számára fontosabb saját élete, boldogulása, mint az általa is elismert erkölcsi kötelesség végrehajtása.Ugyanilyen szereplő az őris. Tudja, hogy a halottat el kell temetni, de még Iszménénél is jobban félti saját létét.

Antigoné habozás nélkül dönt, s öntudatosan megy a büntetés elébe. De van benne valami emberen túli erő, emberfeletti szenvedély is, mely megborzongatja a nézőt.  

Bonyodalom

 Az 1. epeiszodion a tragikus küzdelem, a bonyodalom kezdete. Ez a jelenet Kreón jellemébe világít be. Az új király terjedelmes trónbeszédében összefoglalja programját, uralkodási célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását s a kíméletlen megtorlást ellenségeivel szemben.

 Kreón a hatalomtól megrészegedve fölényesen beszél, mintha minden mondata megfellebbezhetetlen igazság volna. Hatalmának tudatában kiadja első rendeletét: Polüneikészt nem szabad eltemetni. Ettől kezdve furcsa színben tűnik fel. Nemcsak azért, mert a rendelete szemben áll az isteni törvényekkel, hanem azért is, mert ez nem szolgálja a város érdekét. Ez nem anarchiát megszüntető, "városrendező" törvény: nem bölcsességet, uralkodói képességét bizonyítja, csupán hatalmát fitogtatja vele. Elvei és tettei között mély szakadék tátong.

Egy őr jelenti Kreónnak, hogy megszegték a rendeletet: Antigoné elföldelte testvérét, a király azt azonban nem tudja, hogy ki követte el a szabálysértést. Kreón lelkében felerősödnek az indulatok. Hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralkodói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, s ez az alig palástolt belső harc bosszúra sarkallja. Arra gondol, hogy valamelyik vakmerő, lázadó férfi temette el Polüneikészt. 

Az olvasók, nézők tudják, amit a színpadi szereplők még nem sejtenek,hogy Antigoné temette el a halottat. Igen fontos mozzanat ebben a jelenetben a kar, a királyi tanácsot képviselő vének, ill. a karvezető magatartása. A Kreón által remélt ünneplő lelkesedés helyett a vének vonakodása a válasz. 

Konfliktus

A 2. epeiszodionban kerül egymással szembe és csap össze a két őszereplő. Kreón megkísérli menteni megcsorbított tekintélyét. Abban reménykedik, hogy a leány tagadni fogja tettét, vagy pedig nem is tudott a tilalomról. Antigoné azonban rácáfol erre:

Elvállalom s tagadni nem fogom soha.

 Antigoné úgy viselkedik, ahogy a prologoszban megismert jelleme követeli: férfiasan kemény, megingathatatlan. Nyugalmát és hatalmát szent meggyőződése adja. Kreónból csupán a sértett gőg beszél,erejét egyedül csak a királyi trón jelenti. Hogy hatalmát biztosítsa, Iszménét is halálra ítéli. Iszméné is megjelenik, a korábban rettegő, aktív tettre nem képes, szánalmat keltő lány nővére példáját látván, vállalja a halált. Méltó akar lenni ahhoz, hogy a nővére mellett állhasson. Kreón szemében Iszméné jellemfordulata őrültségnek tűnik. Antigoné visszautasítja Iszménét, ennek két oka lehet:

• Antigoné megveti a gyáva lányt; hajlíthatatlanul konok, nincs benne szánalom iránta,s nem akar közösséget vállalni vele.
• Felébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét, meg akarja menteni a pusztulástól, s csak ezzel a rideg elutasítással győzheti meg Kreónt a húga ártatlanságáról.

A robbanásig feszült légkörben új szál fonódik a tragédiába: megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya.

Késleltetés

Haimón megjelenése (3. epeiszodion) azért késleltető mozzanat, mert a nézőben felébred a remény, hátha tud hatni apjára, s megmenthetni még menyasszonyát.  Haimón mint alázatos, engedelmes gyermek fordul apjához, érvekkel próbálja meggyőzni apját. A thébai nép dicséri Antigonét bátor tettét, az elvakult király azonban hallani sem akar kibékülésről. Kreón hibát hibára halmoz, érvei egyre önzőbbek és csupán személyes jellegűek. Kreón nem hallja a nép szavát, s gőgös elvakultságában arra sem figyel, hogy fia öngyilkosságon gondolkodik. 

Kreón a fia szeme láttára akarja kivégeztetni Antigonét, akit sziklabörtönbe zárat.

Kreón végzetesen magára marad, s ez előre sejteti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg most legelőször: Iszménének megkegyelmez, s visszariad a vérbűntől is (vérrokon megölése), s képmutató aljassággal úgy akarja elpusztítani Antigonét, hogy ne sértse meg az isteni törvényt.

A kar, látva Haimón halálba rohanó kétségbeesését, Erósz veszélyes hatalmáról énekel. S a vének, akik eddig se igent, se nemet nem mondtak, vonakodtak és mellébeszéltek, most megrendülve maguk is “áthágják a törvényt”, nem tudják többé visszatartani könnyeiket, megsiratják Antigonét. A zsarnokság szemében már ez is bűn, üldözendő törvényszegés. A zsarnok ugyanis nem elégszik meg a puszta, külsőleges engedelmességgel: alattvalói lelkivilágán is korlátlan hatalommal szeretne uralkodni, rejtett gondolataikat, érzelmeiket is ellenőrizni kívánja. Arra törekszik, hogy saját akaratát rákényszerítse másokra, az embereket megfossza egyéniségüktől, döntési szabadságuktól, mert örökös gyanakvó rettegésében még a ki nem mondott szavaktól is fél.

Krízis

Az 5. epeiszodionban jelenik meg a vak jós, Teiresziász, aki tisztábban lát, mint a látó, de elvakult Kreón. A jós arra kéri, inti a királyt, tegye jóvá tévedését, ne makacskodjon tovább, mert az önhittség nyomán csak balsiker terem. El kell temetni Polüneikészt: “Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?”

Erre a szelíd, közmondásszerű igazságokkal enyhített kérésre is felcsattan Kreón, durván sértegeti a jóst, újra összeesküvésre gyanakszik, pökhendi módon istengyalázó kijelentést tesz: Polüneikészt akkor sem fogja senki eltemetni, “ha szent sasok jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel”. Már menthetetlen, nem lehet rajta segíteni, egyre mélyebbre zuhan bűnei és elhagyatottsága örvényébe.

A drámai feszültség most éri el a tetőpontot (krízis). A kirobbanó vitában a vérig sértett Teiresziász megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak baljós szavai: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni, s házát csakhamar férfiak és nők sírása tölti be. Kreón megtörik, zavart lesz és bizonytalan, gőgös önhittsége a rázúduló csapás hatására szertefoszlik. Kétségbeesve fordul tanácsért a karvezetőhöz, aki gyors cselekvésre ösztönzi: bocsássa szabadon Antigonét, temesse el illőn Polüneikészt. A király megtörten engedelmeskedik: visszavonja korábbi parancsait, s megkísérli megfordítani a helyzetet.

A feszültség feloldódik, a drámai cselekmény ezzel tulajdonképpen lezárult: Antigoné embersége győzött, a gőgös zsarnok megbukott. S még minden jóra fordulhat, hiszen a király megbánta tettét. Ott él a remény a nézőkben is. (Volt a mondának egy olyan változata, amely szerint Antigoné kiszabadul a sírüregből.)

Végkifejlet

Az exodoszban következik be a végkifejlet, a katasztrófa. Az események viharos gyorsasággal peregnek – a színpadon kívül. Kreón felismerte ugyan hibáit, megbánta tetteit, de már késő, minden elveszett, bűneinek következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón és Eurüdiké haláláról, öngyilkosságáról. Kreón – felesége és fia átkaival a fején – összeroppan, erkölcsileg omlik össze. Saját halálát kívánja, de lelkileg máris halott. Bár felkeltheti emberi részvétünket, megbocsátani nem tudunk neki: összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Megnyugszik humánus erkölcsi érzékünk: ha a bűnteleneknek ártatlanul bűnhődniük is kellett, legalább a bűnös sem menekült meg a büntetéstől. – Az exodikon a gőg elítélésével és a bölcs belátás, a józan mérlegelés dicséretével zárja le a tragédiát.

Antigoné tragikuma

Az Antigoné központi kérdése: hogyan kell dönteni, ha szembekerül az istenek ősi törvénye – tulajdonképpen az emberség, a közösség által szentesített hagyomány s a lelkiismeret parancsa – a zsarnoki hatalom törvényével? Ilyen kiélezett helyzetben melyik parancsnak kell engedelmeskedni? Mit kell tennie az embernek, ha választani kényszerül az erkölcs és az “állampolgári” kötelesség, a humánum és a zsarnoki kényszer között? Kreón tilalma ugyanis olyan erkölcsi törvényt, mindenki által szentnek tartott igazságot sértett, amelynek érvényességét abban az időben senki sem vonta kétségbe.

A drámai küzdelemben a különböző szereplők – jellemüknek, saját értékrendjüknek megfelelően – egymástól eltérő módon viselkednek. A tragikus cselekmény tehát arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák lehetőségei közül. Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, s habozás nélkül dönt. Tudatosan vállalja “engedetlenségéért”, “vétségéért” a szörnyű megtorlást, elszenvedi a halálbüntetést. Antigoné olyan jellem, aki a Kreón parancsa által teremtett új helyzetben nem tud élni, mert számára az életénél is fontosabb az általa képviselt erkölcsi igazság érvényesülése.

Antigoné igazát, magatartásának értékes voltát mindenki elismeri, senki sem vonja kétségbe. Iszméné érzelmileg azonosul vele, a thébai vének is csak egy darabig tudják leplezni együttérzésüket, a nép pedig egyenesen helyesli tettét, s már életében megsiratja őt. Az általános rokonszenv ellenére mégsem meri követni senki Antigoné hősi példáját. A többi szereplő tovább tud élni az előállott szituációban, Kreón parancsa elvi megalkuvásra kényszeríti őket. Értékrendjükben fontosabb valami más – saját boldogulásuk, életük megmentése -, mint az általuk is elismert erkölcsi törvény végrehajtása. – Iszméné később kész feláldozni életét, hajlandó vállalni a halált, de döntésének legfőbb oka a rémület, hogy teljesen egyedül marad: Kreónnal szembeszállni nincs benne elegendő bátorság. Haimón is eldobja életét, éles vitába keveredik apjával, de nem az isteni törvényért küzd, csupán szerelmeséért.

A drámában Antigoné magára marad, egyedül áll: ő az egyetlen, aki az isteni törvényt, az emberség és a lelkiismeret parancsát életénél is drágábbnak tartja, egyedül őbenne van elég bátorság ahhoz, hogy ennek a törvénynek megalkuvás nélkül mindhalálig engedelmeskedjen.

Antigoné, a dráma főszereplője, tragikus hős, az emberi átlagon felülemelkedő jellem. Bukása ellentmondásos érzéseket kelt: az értékpusztulás megrendítő s az emberi nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki.

Kreón bukása

Nem az erkölcsi-emberi nagyság, hanem a korlátlan hatalom birtoklása teszi Kreónt Antigoné félelmetes ellenfelévé. Trónbeszédét hallva, uralkodási elveivel, céljaival még egyet is lehet érteni: a város üdvét mindenek elé helyezi, s a rend, a nyugalom, a törvényesség helyreállítása a célja. Első rendelete azonban már bizalmatlanságot ébreszt, gyanakvást kelt. Nem csupán azért, mert a temetés megtagadása szemben áll az isteni törvényekkel, hanem elsősorban azért, mert ez semmiképpen sem szolgálhatja a város érdekeit.

 A félelem elnémítja – Antigoné és Haimón kivételével – ellenfelei hangját; sértett hiúsága, gátlástalan önzése egyre mélyebbre taszítja bűnei és elhagyatottsága örvényébe. A drámai küzdelem során a város érdekei már fel sem merülnek gondolataiban, csak saját tekintélyének őrzése, féltése, megmentése tölti be egész szívét és agyát. Nem hallgat fia kérlelésére, sértegeti Teiresziászt, istenkáromló kijelentésre ragadtatja magát. Makacs ragaszkodása tévedéséhez szinte már a téboly határát súrolja. Bukása nemcsak egy embernek, hanem uralkodói magatartásának is veresége.

A sorsfordulatot látszólag afféle “isteni közbeavatkozás”, a jós által közvetített isteni végzés idézi elő. De csak látszólag van így. Szophoklész az emberi jellemekből bontja ki a tetteket, az előzményekből a következményeket. A vak jós csak azt látja, tudja, amit az elvakult Kreón képtelen volt meglátni, megérteni. Teiresziász semmivel sem mond többet, mint amit már Haimón is közölt. Akkor Kreón végzetesen félreértette fiát, Teiresziász indulattól fűtött egyértelmű szavait végre megérti. Nem az istenek sújtják le, saját bűnei roppantják össze.

Karjában fia holttestével, szívében felesége és gyermeke halála miatt érzett önvádjával Kreón saját haláláért fohászkodik, “a legszebb napért”, mely végső óráját hozza el.

Kreón sorsát azért nem érezzük tragikusnak, mert nem vitathatatlan értékek pusztulását jelenti, magatartása nem volt mintaszerű, inkább mélyen elítélendő. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Csak hibáinak kései felismerése, őszinte megbánása keltheti fel emberi részvétünket, de megbocsátani nem tudunk neki.

Antigoné nem Kreón ellen harcolt, nem akarta megdönteni uralmát. Pusztán erkölcsi tisztasága és jellemszilárdsága révén lett – egyéni szándékától függetlenül – a zsarnokellenesség hőse és mártírja. Halhatatlansággal jutalmazott halála megrendít, de egyben felemel. Azt bizonyítja: létezik még erkölcsi érték és erő.

Antigoné hősi példája – történelmi koroktól függetlenül – arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni. Magatartásának helyességét még akkor is elismerjük, ha – adott esetben – Iszménéhez hasonlóan mi magunk is “józanul”, “okosan” viselkedünk.

Az 5. századi Athén polgárát a demokrácia féltésének gondja tehette olyan érzékennyé az egyéni zsarnokság minden megnyilvánulása iránt, hogy saját eszményeit látta megtestesülve Antigoné alakjában.