Horatius
Carmenek,Thaliarchushoz, Licinius Murenához
Az Augustus-kor legnagyobb lírikusa, az antikvitás költőfejedelme Quintus Horatius Flaccus (Kr. e. 65-8). Apja felszabadított rabszolga volt, de fiát gondos nevelésben részesítette. Horatius Rómában, majd Athénban tanult. Caesar meggyilkolásában csatlakozik Brutus és társai közé.
Vergilius mutatta be Maecenasnak, aki barátjává fogadta a költőt. Mentesítette az anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Róma közelében.
Költői pályájának kezdetét a 17 epodus jelzi. A görög epódosz (jelentése: hozzáéneklés) szóval jelölték azt a versformát, amelyben egy hosszabb, jambikus sort egy rövidebb követett.
Az epodusokkal csaknem egy időben keletkeztek szatírái. A szatíra eredetileg egyveleget jelentett, olyan tematikailag meg nem határozott költői megnyilvánulást, amely verses formában íródott. Horatiusnál gúnyos, komikus hatású ábrázolásmód, írói szemlélet. Kritikus hangvételű írás, a leleplezés eszköze. A hexameteres formájú művek sokszor párbeszédesek, erkölcsi és filozófiai problémákat boncolgatnak. Horatius a római társadalom hibáit, irodalmi ellenfeleinek gyengeségeit kritizálja ezekben a művekben.
Epistuláit (epistula= levél, költői levél) Kr. e. 23 és 20 között írta ismerőseihez, barátaihoz. A költői levelet Horatius fejlesztette önálló műfajjá, a versformája hexameter. Ezekben a filozófus költő jelenik meg, ezek között a leghíresebb: Piso, Ars Poetica, ami a kor irodalmi kérdéseiről szól.
Ars poetica= két jelentése van:
- olyan műalkotás, ami a költészetre vonatkozó szabályokat foglalja össze.
- olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az irodalom és művészet feladatáról vall
Carmenek
Horatius legérettebb alkotásai a carmenek vagy ódák. A 103 verset tartalmazó négy könyvből az első három Maecenasnak ajánlva jelent meg. Tíz év múlva jelent meg a negyedik könyv, amit Augustus kérésére írt meg.
A modern irodalomban az óda műfaja fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény. Tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat.
A görög lírikusok (Szapphó, Anakreón) versformáit átültette latin nyelvre. Költészetének történelmi jelentőségét maga foglalta össze Melpomenéhez írott ódájában:
Én zengtem először, én
lentről jött s meredek csúcsra jutott, görög
verset római lant húrjain.
Horatius épp arra büszke, hogy az aiol (görög) dalt ő honosította meg Itáliában. Ami görög elődeinél újszerű téma, játékos ötlet, pajzán tréfa, az nála filozófiává, alaposan végiggondolt életbölcsességgé lesz.
Költészetének tárgya itt is a társadalmi válság és az erkölcsi kérdések. A sztoikus és epikureista filozófia tanításainak felidézésével igyekszik Horatius túllendülni a jelen válságának kiábrándító voltán. A „hitvány nemzedék még bűnösebb utódait” látta saját világában. A jövőről alkotott képzetei is elkeseredett hangvételűek. Talán ezért is szólal meg filozófiájában az „arany középszert” (aurea mediocritas) hirdető, a megbékélést szorgalmazó életszemlélet: a vágyak ,a érzelmek ,a szenvedélyek túlzásaitól való tartózkodás, az egyszerű élet szeretete.
Felcsendül carmenjeiben a lélek nyugalmának vágya, az élet háborítatlan,de mértéktartó élvezése, a rohanó idő és az ember boldogságigényének ellentéte, az elmúlástól való szorongás fájdalma.
Az ún. "római ódák" (III. könyv 1-6) a hazafiasság, a sziklaszilárd római jellem s a jámbor vallásosság dicséretét zengik- Augustus szellemében.
Thaliarchushoz
Alkaiosz ókori görög költőről elnevezett sorfaj. Négysoros strófa, első két sora alkaioszi tizenegyes (nagy alkaioszi), harmadik sora alkaioszi kilences (ötösfeles jambus), negyedik sora alkaioszi tízes (kis alkaioszi).
Egyik legszebb, sajátos életbölcsességeket kifejező műve. Ez az első könyv legelső verse, amelyet alkaioszi strófában írt. A költemény egy Alkiosz-idézettel kezdődik, a vers átírása az alkaioszi költeménynek.
Esőt zúdít le Zeusz ege ránk, erős
tél jön, megáll a jég a folyók szinén.
1. szakasz: természet – tél – kint – hideg
A vers Horatius szerkesztőművészetének talán legszebb bizonyítéka. Az egyik rendezőelv az ellentét: mozdulatlanság ↔ mozgás, külső ↔ belső tér (szoba), hideg ↔ meleg, jelen ↔ jövő, ifjúság ↔ öregség.
A másik a párhuzam: a tél évszak-metaforája az emberi életidőt érzékelteti. A szakaszok közti összetartást áthajlások (enjambement) biztosítják.
Enjambement: A sorvég szokatlan helyen szakítja félbe a mondatot, szorosan egybetartozó szavakat (szórészeket) választ el egymástól, ami csak a következő sorba áthajolva fejeződik be. Kiemeli a szöveg valamely részét, érzelemkifejezésre alkalmas, lehet a humor és az irónia eszköze is.
pl.
...térdencsúszva, kétrét
görbedve sírtak.......mélységből a magasság
felé kiáltok...
(Babits Mihály-Jónás könyve)
2. szakasz: helyszín – tél – bent (szoba) – meleg
Felcsattan az életet fenyegető tél elleni védekezés parancsa (az eredetiben: "oldd fel a hideget", "szüntesd meg a fagyot"). A kinti fagyos világból a benti derűs intimitásba vezet az óda. A tél csikorgó hidegével a meleg, a hó fehérségével a tűz vörös fénye, a görnyedezve kínlódó fákkal a gondtalanság, a dermedt vizekkel a bor folyása, a mozdulatlansággal a felszabadult mozgalmasság áll szemben- erős feszültséget teremtve a két strófa között. Az élet okos élvezésével lehet szembeszállni az életet fenyegető elmúlással.
3. szakasz: természeti kép – múlt és jövendő az istenek rendelése szerint
4. szakasz: a külső világ rabságával szemben a személyes gondolatok kerülnek elő. A szakasz első sora az epikureista filozófusok gondolatait idézi föl.
A 3. és 4. szakasz általánosító intelmeket foglal magába. A horatiusi életbölcsesség tanácsait hirdeti, s a
A zajló tengereket verő orkán,
kifejezés a múlt gyötrelmei, megpróbáltatásai metaforájaként szerepel.
Csak bízd a többit isteneinkre!
-figyelmeztet a költő. De mi ez a többi? A második strófa alapján minden, ami a pillanaton kívül esik: a múlt és a jövő. Ha már már elmúltak a múlt viharos gyötrelmei, ne törődjünk tovább velük, a jövőt pedig veszélyes kutatni. A múlt fájdalmaira való visszaemlékezés s a jövő szenvedéseitől, az öregségtől való rettegés tönkreteheti a jelen pillanat nyugalmát, boldogságát. Ha nem várunk semmit a jövőtől, akkor minden nap nyereséget jelent, s addig kell kihasználni az élet örömeit ( tánc, szerelem) amíg fiatal az ember.
Holnap mi lesz majd? Csak ne kutasd! A sors
ahány napot nyújt, vedd nyereségnek azt,
s a táncot és édes szerelmet
meg ne tagadd fiatal-magadtól,”
5. szakasz: az előző szakasz ok-okozati összefüggéseként jelöli ki az egyéni életút lehetőségeit: fiatal vagy, derülj, az élet élvezete a legfőbb életelv – mindenekelőtt a szerelem.
6. szakasz: Az utolsó két versszakban a filozofikus általánosítás után konkrét, gyakorlati cselekvésre vonatkozó felszólítás olvasható.Epikurosz életbölcseletének követése, „bölcs mértéktartással ötvöződő élvezetkultusz” (Arató László):
„Ma hívjon elbújt kedvesed áruló
halk kuncogása, félreeső zugon,”
Licinius Murenához
(http://memoriterfuzet.blog.hu/2009/09/08/horatius_licinius_murenahoz)
A Licinius Murenához írt carmen hat szapphói strófából áll. A költemény azzal a görög költőktől kölcsönzött képpel indul, mely az életet egy veszélyekkel teli, viharos tengeri úthoz hasonlítja.
Az első versszak allegorikus képsorának tanácsa arra irányul, hogy helyesebb úgy élni, ha az ember tartózkodik a szélsőségektől. Kerülni kell a kockázatokat rejtő vakmerőségeket(a nyílt tengeren való utazást), de a túlzott óvatosságot is, mert mindkettő veszélyes.
Jobban jársz, Liciniusom, ha nem törsz
folyton a nyílt tengerek ostromába
s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a
parti hegyekhez.
A két véglet közötti "arany közép" óvhatja meg az embert a szélsőségektől. A végletek között is a legkockázatosabb az önhitt nagyravágyás. A magasba törőket érhetik a legsúlyosabb csapások, azokat, akik az akkoriban dúló polgárháborúban nem ismerik a mértéket, és hatalomra vágynak. Erre figyelmeztetnek a harmadik strófa költői képei.
Többször ing széltől a sudár fenyőfa ,
súlyosabban dől el az égbe nyúló
nagy torony, villám a magas hegyeknek
csúcsait éri.
A igazi bölcs megőrizheti a maga lelki nyugalmát, szellemi szabadságát, közéleti függetlenségét, ha okosan felméri a világ és az élet változását, a sors forgandóságát. Ugyanaz a Jupiter hozza és űzi el a tél haragját, Apolló is hol lantot, hol íjat tart kezében.
Juppiter. Sorsod ha ma rossz, nem így lesz
mindig. Íjat nem feszit egyre: néha
néma múzsáját citerára, dalra
készti Apollo.
A kellően felvértezett lélek bátran szembenéz minden lehetőséggel: nehéz helyzetben sem adja fel a reményt, de szerencsés körülmények között sem bízza el magát, számol a mostoha fordulattal: bölcsen összevonja a kedvező szelektől dagadó vitorlákat. A záró kép visszakapcsol a verset indító képsorra, s a hajó-allegória kerekre zárja a költeményt.
Leuconoéhoz
Horatius Leuconoéhoz írt rövid, de hatásos költeményében egy nőhöz, Leuconoéhoz intézi tanácsait, az I. könyv 9. ódájában olvasható intelmek változatát. Úgy kell elfogadni a sorsot, ahogy van, kár lázadozni ellene. A mondatok rövidsége, tördeltsége (az utolsó sorokban) a gyors, csattanószerű lezárást szolgálja, s egyben izgatottá, nyugtalanná, sietőssé teszi a költeményt, hiszen a filozofálgatás közben is rohan az irigy idő.
Ebben a költeményben fordul elő a híres "carpe diem" mondat: élvezd az életet, éld a napot. Arra int, hogy az élet minden pillanatában tudatosítsuk a lét szépségét,a lélek nyugalmát ne tegyük tönkre lehetetlen vágyakkal, a múlton való rágódással.
Ismétlő videó: (Horatius és Vergilius)
